Kék madár

Még egy egészségügyi intézetben dolgoztam, amikor egy nyári délután belépett az irodámba egy alacsony, vékonyka, idősebb férfi.  Illedelmesen bemutatkozott, s odaadta a névjegykártyáját. Titulusai szakmai sikereiről árulkodtak. Hellyel kínáltam, s leült arra a székre, melyet a munkatársaim csak „vallatószéknek” szoktak becézni, mert bárki leült az íróasztalom melletti székre, megeredt a nyelve. Megkérdeztem, hogy miben segíthetek neki

- Én kérem, vállalkozni szeretnék. Minap lettem hetven éves, s most úgy tűnik, hogy lehetőségem van vállalkozó orvosként dolgozni. Segítene nekem?

- Természetesen. – válaszoltam. Szükségem lenne azokra az iratokra, melyek ezen a listán szerepelnek. Kérem, készítse elő!

Míg az iratait keresgélte, fürkészve néztem az arcát.  Amolyan „megkímélt férfikorban” volt. Nem lehetett megállapítani, hogy negyven, vagy hetven éves. Arca sima volt, hátrafésült összes göndör hajából egy tincs a homlokába hullott. Apró kék szemei élénken, szinte huncutul csillogtak, s sejtelmesen simogatta szépen nyírt kecskeszakállát. Szeretheti a nőket, az életet … méláztam.

Átadta az iratait, s visszazökkentem a valóságba. Minden szükséges okmányt elkészítettem, ami a vállalkozásához szükséges lehetett, s átadtam neki. Mosolyogva megköszönte, s ülve maradt. Várakozóan nézett rám.

- Segítségére lehetek még valamiben? – kérdeztem.

- Nem. Csak olyan jó érzés itt lenni. Szeretem ezt az intézetet, szívesen jövök helyettesíteni, ha szükség van rám, de valójában mindig meglepődök, hogy itt mennyire mások a kollégák és milyen kedvesek az alkalmazottak, s milyen csinosak a nők….. mint ön is….

Ó… a szék varázsa… villant át az agyamon….

- Köszönöm professzor úr, nagyon kedves - mondtam kimért udvariassággal. Majd meggondoltam magam, látva, hogy beszélgetni szeretne.

- Mondja professzor úr, így a hetvenedik születésnapja után nem készített magában mérleget? Látom sikeres szakmai életútja volt, számtalan elismerést kapott. Elégedett az életével? Büszke magára, az elért eredményeire?

- Kissé meglep a kérdése!- mondta őszintén. - Soha sem gondoltam erre. Bár… miért is ne? Tekintete kissé elmosódott, a múltba révedt.

Való igaz, nagyon sokat tanultam, volt lehetőségem számtalan kutatásban részt venni, itthon és külföldön egyaránt, melyek sikeresek voltak, számtalan elismerést kaptam, sokat publikáltam, s kiváló embereket ismertem meg ez alatt az idő alatt. Igen! Büszke vagyok az elért eredményeimre!.... de valahogy…. valahogy, mindig hiányzott valami….

- Gondolom boldog élete volt, s ez idő alatt sok öröm érte! - mondtam mosolyogva.

Ám a professzor szemében hirtelen ürességet láttam. Átsuhant rajtam egy érzés, s megbántam a kérdésemet. Nem akartam fájdalmat okozni Neki.

Ő mélyet sóhajtott és lassan így szolt:

- Én kérem…  a mai napig megcsalom a feleségem…   hangja határozott, szinte éles volt és keserű. Vonásai megkeményedtek, izmai megfeszültek. - Sokat köszönhetek Neki. Az életemet!  A háború alatt az életemet mentette meg! Ezért mindig hálás leszek, s mindig a feleségnek kijáró helyet fogja elfoglalni az életemben, amíg csak élek. De nem több!

Némi szünet után elgondolkodva folytatta. Szeretni,… hm…  szeretni csak ritkán volt alkalmam, …. s még kevesebbszer voltam szerelmes…. Tekintete lágyabb és párás lett.

Az igazság az, hogy az a nyamvadt „KÉK MADÁR” csak a porban húzta a csőrét, s csak igen ritkán repült….   mondta elhaló hangon

Döbbenten ültem. Egy ártatlan gondolatot mondtam el, s lám csak, mi lett belőle!

- Professzor Úr! Én a születésnapja alkalmából azt kívánom Önnek, hogy az a „KÉK MADÁR” tanuljon meg végre repülni!

Hogy sikerült-e szárnyalásra bírnia, azt sajnos nem volt módom megtudni. A professzor úr a következő évben már nem jött helyettesíteni.  Soha többé nem láttam.

Azóta bárkit megkérdeztem, hogy mit szeretne legjobban a világon - a gyermekek azonnal rávágják, a felnőttek némi gondolkodás után azt mondják:

- Boldog akarok lenni!

Milyen furcsa, hogy mennyire vágyunk rá, s milyen kevés alkalommal fedezzük fel magunkban.

Úgy vélem, a boldogság egy állapot, s mint mindent, ezt is tanulni lehet.

Amennyiben boldogok akarunk lenni, megtanulhatunk figyelni önmagunkra és másokra, s így észre vehetjük a mindennapok csodáját. Bátran bele feledkezhetünk egy színbe, egy illatba, egy érzésbe, egy érintésbe, egy szóba, egy történésbe, s egyszerűen hagyjuk, hogy részünkké váljon, hogy szétáradjon minden sejtünkben. Számomra ez jelenti a pillanat csodájának megélését, teljességét és örökké-valóságát.